Amerikai pszichó
A Bret Easton Ellis azonos címú regényéből készült filmet évekig nem mertem megnézni, annyira rettegtem tőle a könyv alapján. Bevallom, nekem túlzottan öncélú a regényben részletezett megannyi brutális kínzás és öldöklés (tudom, tudom, mindez nem is biztos, hogy megtörténik, de akkor is le van írva!), s voltak oldalak, amelyeket muszáj volt átlapoznom, és olykor még mindig kísértenek bennem egyes gondatlanságból mégis elolvasott jelenetek. Ehhez képest a film sokkal jobban kidomborítja a történet szatírikus oldalát, olykor szinte bohózatba megy át, és ezzel nálam rengeteg pluszpontot szerzett. Mert a mondanivaló így is átjön. Anélkül is, hogy a néző folyamatos hányingerrel küzdene közben.
A parfüm: Egy gyilkos története
Tiszta szívből utáltam Patrick Süskind regényét! Csak azért olvastam végig, mert kényszeres vagyok, holott legszívesebben már a főszereplő első barlangtúrájánál bavágtam volna a sarokba. Ehhez az elborult sztorihoz ugyanis nekem annyira nem passzolt a könyv minimalista nyelvezete, a költőiség teljes hiánya, hogy folyamatos frusztrációt éreztem olvasás közben. Aztán jött a film, és megadta a költőiséget! Az a látvány! Azok a fantasztikus színek! A színhelyek! Egyszerűen tökéletes, minden pillanatát imádtam és imába foglaltam az operatőr nevét, hogy megmentette számomra ezt az amúgy fantasztikusan jó sztorit.
Bridget Jones naplója
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem Renée Zellweger, Colin Firth és Hugh Grant csetlés-botlását semmilyen írott betű, nyelvi lelemény nem képes überelni.
Idegenek Velencében
Az 1990-es film Ian McEwan The Comfort of Strangers című, magyarul tudtommal nem megjelent kisregényéből készült. McEwant nagyon szeretem, zseniális író, bár az is igaz, hogy kicsit olyanok a regényei, mintha mindegyik írásának egyik fő szempontja az lenne, hogy jól megfilmesíthető legyen. Ez esetben viszont ki merem jelenteni, hogy az Idegenek Velencében sokkal jobb film, mint az alapjául szolgáló könyv. Paul Schrader rendező zseniálisan használja minden egyes jelenetnél Velence klasuztrofób szépségét, Helen Mirren, Christopher Walken, Ruper Everett és az azóta tragikus síbalesetben elhunyt Natasha Richardson pedig tényleg pattanásig feszítik az idegeinket ebben a nem mindennapi pszichothrillerben.
Bármelyik Dickens-regény BBC-adaptációja
Őszintén tegye fel a kezét, aki azon elgondolkodva, hogy mit is olvasson, így kiált fel: 'ó, egy Dickens pont jó lesz! Pont ehhez van most hangulatom!'. Tényleg, rajtam angol szakosként nem fogott ki Henry James, sem a Vanity Fair, sem a Tom Jones, sem Thomas Hardy, de Charles Dickens – na ő, ő bizony kifogott rajtam. Nem jó olvasni és kész. Fárasztó, hosszadalmas, uncsi, nem jó, na. Viszont a BBC csodákat művel a sztorijaival. A viktoriánus Anglia látványban fantasztikus, és ha nem olvasni kell, csak nézni, Dickens minden története imádnivaló. Legnagyobb kedvenceim a Bleak House és a Szép remények.
