A probléma ott kezdődik, hogy minden potenciális jelöltnél az ember szelektív vakká válik, és az ordító különbözőségek ellenére sem látja be azt, hogy bizony bakot lőtt. Az elején minden szép és jó, olyan érzelmi töltet uralja a szervezetet, hogy az sem számít, ha a másik szöges ellentéte annak, aki valójában keresünk, és nem számít a magunknak tett ígéret, hogy nem habarodunk bele a következő jöttmentbe.

Az a baj az ilyen jellegű kapcsolatoknál, hogy a „szeretve levés” legyőzi az ész állította szabályokat. Egy idő után jobb esetben, az ember rájön, nem volt sikeres a párválasztás, bár sokszor túl későn, hiszen a csalódás miatt inkább kompromisszumok ezreit köti.

Felmerül a kérdés? Honnan lehet tudni, hogy Ő az? Vannak alapvető dolgok, amit csak az ember csak annál a bizonyos személynél érez, ösztönösen, zsigerből. Ha az ember rálel a másik felére, érzi hogy révbeért. Egy jól működő párkapcsolat alapja, a hasonló értékrend, és érdeklődés, a jó humor, és a többi.

Azonban ha betoppan a nagy Ő, ösztönösen leveszi az álarcot, a legrejtettebb titkok nyitját is azonnal megtalálja, és csupasz meztelen valójába látja a személyiségünket. A titkok, a félelmek, a görcsösség és megfelelni akarás szertefoszlik egy perc alatt, helyette a már-már nirvánába hajló tökéletesség veszi kezdetét.

Ki is Ő? A pszichológusod, a múzsád, a legjobb barátod, a legnagyobb kritikusod, a megmentőd, és az egyetlen ember akire mindig számíthatsz, akinek hálás vagy, akiért megőrülsz, de mégis megleled vele a belső nyugalmad, akivel legyőzhetetlen vagy, de mégsem szégyellsz olykor gyengévé válni mellet, aki mindig megnevettet, viszont ha kell mélyen hallgat, aki virraszt veled az éjszaka közepén, aki egyszerűen a részeddé válik, és olyan érzéseket vált ki, ami számodra is ismeretlen volt, akit nem csak szeretsz, hanem akihez olyan mély érzelmek fűznek, hogy képtelen vagy szavakba önteni. Na, ha ez nagyjából megvan, akkor lehet örülni, mert úgy néz ki Ő lesz az!