1. Aki drukkol a magyar csapatnak, az nem Orbán szekerét tolja - aki lenácizza a drukkereket, igen
A profi sport soha nem volt politikamentes, a regnáló politikai rezsimek legitimációs eszközként használták már a római császárok óta ("kenyeret és cirkuszt" a népnek). Az 50-es években Rákosi a szocialista rendszer diadalaként és az imperialista Nyugatra mért csapásként próbálta feltüntetni az aranycsapat győzelmét, vajmi kevés sikerrel. A sport a mostani rendszer számára is fontos politikai eszköz. Azonban csak az elvakult Orbán-hívők hiszik el azt, hogy a sikeres szereplés a bajnokságon a stadionépítési láz logikus következménye. A szurkolók többsége számára nyilvánvaló, hogy a magyar válogatott sikere nem annak köszönhető, hogy az Orbán-kormány hagyta lerohadni a kórházakat és az iskolákat, és ehelyett csilivili, de üresen tátongó stadionokat épített. Azok, akik baloldalról sujkolják azt, hogy a magyar focicsapat győzelme csak Orbán malmára hajtja a vizet, és esetleg még a szurkolókat is lenácizzák, valójában éppen a kormány kezére játszanak. Ők ugyanis éppen erre törekszenek: elhitetni az emberekkel, hogy a siker a NER sikere, és a NER ellenzéke pedig egyben a magyar nép ellensége, hiszen nem tudnak együtt örülni a néppel. A kenyeret és cirkuszt (panem et circenses) mellett van egy másik latin közmondás, amit a mindenkori hatalom előszeretettel alkalmaz: oszd meg és uralkodj (divide et impera)! Sajnos ez most is remekül működik.
2. Attól, hogy valaki nem szereti a focit, még nem hazaáruló - attól, hogy valaki piros-fehér-zöldre pingálja az arcát, még nem lesz magyarabb
Fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy a hazafiság mértékét azon mérjük le, hogy ki mennyire tud lelkesedni profi sportolóink sikeréért. Az ember számos módon tanubizonyságát adhatja patriotizmusának, még akkor is, ha egyébként utálja a focit. A hazának használ az, aki szelektíven gyűjti a szemetét, aki szerepet vállal egy helyi civil kezdeményezésben a kulturális örökség vagy a környezet védelmében, aki adományt gyűjt a szegényeknek, aki felelős, tájékozott döntést hoz a szavazófülkében, és aki ezen felül aktív, jogtudatos polgárként számon kéri a kormányon az ígéreteit. Önmagában a focidrukkerséggel azonban még senki sem használt a hazájának. Nincs azzal semmi baj, ha valaki piros-fehér-zöldre festi az arcát egy meccs miatt - de ettől még nem lesz magyarabb a magyarnál! Azzal meg egyenesen kárt okoz nem csak a focicsapat, de az egész ország hírnevének, ha részegen randalírozik, verekszik és petárdázik, esetleg rasszista, homofób vagy irredenta rigmusokat skandál. Ezt a fajta "szurkolást" teljesen joggal próbálják száműzni a stadionokból Nyugaton, és nincs helye Budapest utcáin sem!
3. Valóban lelkesítő lehet, hogy az utcán ünnepeljük a magyar csapat győzelmét - de elkeserítő, hogy közben nem vonulunk az utcára a jogaink védelmében
Bár nem vagyok focidrukker, nem tartozom azok közé, akik lenézik az utcán ünneplő "fociprolikat". Miért nem lehet megérteni azt, hogy egy focidrukker számára óriási dolog, hogy a magyar válogatott harminc év óta nem ért el hasonló sikert a bajnokságon? Persze lehet fanyalogni, miszerint a komolyzenében vagy a szépirodalomban elért sikereket bezzeg nem követi hasonló nemzeti felbuzdulás. És még lehet is ebben igazság. Lehet, csak éppen ettől még meddő dolog. Éppúgy nincs értelme, mint azon dohogni, hogy az emberek többsége nem Bartókot hallgat, nem Bartis Attilát olvas és nem Spiró darabokat néz a színházban. Nem az az elkeserítő, hogy tízezrek vonulnak az utcára egy focimeccs miatt, hanem az, hogy ezek a tízezrek otthon maradnak akkor, amikor a saját és gyermekeik jövőjét húsbavágóan érintő kérdések miatt kellene utcára vonulni. Amikor ki kellene állni azért, hogy ne rombolják, hanem fejlesszék az oktatást, az egészségügyet és a szociális ellátást, amikor utcára kéne menni az egészen elképesztő cinizmussal folytatott korrupció miatt, amikor tiltakozni kellene a jogállam intézményes kereteinek szétverése ellen.
